A 1948/49-as forradalom nyitányának számító 12. pont első pontja a sajtó szabadság, mint alkotmányos jog védelmét célozza. A 12 pontot Március 15. reggelén a Nemzeti dallal együtt elvitték Landerer és Heckenast nyomdájába, ahol a nyomdagépet lefoglalva kinyomtatták. Másnap petícióként küldték Pozsonyba, a tömeggyűlés megerősítése nélkül, de a forradalom súlyával.
Március 15. a magyar sajtó, a szabad magyar sajtó legnagyobb ünnepe is. – irja a 444.hu
Mivel a szabad magyar sajtó megszületésének pillanata 1848. március 15. Szerintem mindannyian tudjuk fejből, annyiszor hallottuk az iskolai szavalókórustól Petőfi naplórészleteit: „– Censorhoz nem megyünk, feleltem, nem ismerünk többé censort, el egyenesen a nyomdába!” Aztán Landerer és Heckenast, 12 pont, az első pont, sajtószabadság. Az Ifjak ezt tették a lista élére, amikor fölsorolták a követeléseiket, mint a független, szabad Magyarország létfeltételeit.
Aztán arra is emlékezhetünk, hogy az Ifjak a lelkes tömeggel együtt a Várba vonultak (Budára, Budára), ahol a „nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott”, majd a követeléseknek megfelelően tétlenségre utasította a katonaságot, eltörölte a cenzúrát, és „Stancsics börtönajtaja megnyílt. A rab írót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre.”
Az ünnepi szövegekből az általában már kimarad, hogy Táncsics Mihály egyrészt sajtóvétség miatt raboskodott a Várban, másrészt meg néhány hónap múlva már a forradalmi rendszer, a Batthyány-kormányt fölváltó Országos Honvédelmi Bizottmány alatt tiltották be (bár formailag nem betiltás volt, de a kiadást ellehetetlenítették) túl radikálisnak ítélt lapját, a Munkások Újságját.
A magyar sajtószabadság dicsőséges világra jötte után kemény évtizedek következtek. Sok kemény évtized. Majdnem másfél évszázad.
A sajtószabadság persze csak röplapokon, kiáltványokban, ünnepi és politikai szónoklatokban ilyen egyszerű és konkrét fogalom, a gyakorlatban már kellemetlenül absztrakt, sőt igen komplikált tud lenni, és ezzel vissza is élhetnek (értsd: visszaélnek) azok, akik akarnak.
Rögtön – már bocsánat, genderharcos, férfiapjú honfitársak! – nem bináris, „vagy van–vagy nincs” tulajdonságú dolog, hanem skála vagy spektrum, hogy tud lenni több vagy kevesebb, valamennyi, valahol, valamikor. Ebben a másfél évszázadban is voltak szabadabb és egészen szélsőségesen szabadsághiányos időszakok.
Tehát másfél évszázad után, 1990-ban úgy tűnt, hogy a nemzetközi helyzet szerencsés alakulása folytán Magyarország végre olyan politikai rendszert építhet, úgynevezett nyugati típusú vagy ha úgy tetszik „liberális” (liberális, mint Petőfi Sándor) demokráciát, amelynek egyik legfontosabb alapintézménye a sajtószabadság.
Akkor el sem tudtuk volna képzelni, hogy alig harminc év múltán újra aggódva kell tekingetnünk a sajtószabadságméterre, pláne, hogy azok kezdik majd szorongatni éppen, azok próbálják megfojtani, akik 1990-ben még a leglelkesebben harcoltak érte. (Ma már értjük: akkor a hasznukra volt a sajtószabadság, ma már nincsen. Nagyon nincsen.)
Itt következhetne számos bekezdés a rendszerváltás utáni magyar fejlődés számtalan vadhajtásáról, vakvágányáról és hátulütőjéről (a zsákutcákról nem beszélve), és még ugyanannyi a nyugati típusú demokráciák 2001 után kibontakozó válságáról, illetve arról a technológiai fejlődésről, amely éppen a nyilvánosság, a sajtó, a média felől forgatta föl a világ legsikeresebb, leggazdagabb társadalmait…… teljes cikket itt olvashatja el irja a 444.hu.
Mit kiván a magyar nemzet.
Legyen béke, szabadság és egyetértés.
- Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.
- Felelős ministeriumot Buda-Pesten.
- Évenkinti országgyülést Pesten.
- Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.
- Nemzeti őrsereg.
- Közös teherviselés.
- Urbéri viszonyok megszüntetése.
- Esküdtszék, képviselet egyenlőség alapján.
- Nemzeti Bank.
- A’ katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a’ külföldieket vigyék el tőlünk.
- A’ politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak.
- Unio.
Egyenlőség, szabadság, testvériség!
